Kit szerettem most mind itt hagyott,
Nem fénylenek már úgy a csillagok.
Napjaim sötétek, mint a fénytelen éjszaka,
Csak a harag maradt, mi a lelkemet mardossa.
Széttárt kézzel, és szememben vad fénnyel,
Vadul keresem a bűnöst ki ezért majd felel.
Haragvó lelkem oly nehéz teher,
Törékeny testem nem is bírta el.
Szakadó esőben, egy pocsolyában térdelek,
Erőtlen testemen az eső csak pereg.
A lecsorgó cseppek mind úgy fénylenek,
Mintha így hagyná el lelkem elázott testemet.
A fenevad, mintha most magamra hagyna,
Köröttem a világ, most más arcát mutatja.
Minden sötét és eltűntek a hangok,
Egyedül vagyok, egyedül vagyok.
Tudattalanul nézek az alattam lévő vízre,
Egy képet mutat, mit eddig nem vettem észre.
Egy ifjú áll ott… Oly ismerős a képe.
Szótlanul áll ott, s kezében a szíve.
Ketté van hasadva, mintha széjjeltépték volna.
Iszonyú sebek tátongnganak rajta.
De nem fegyver ejtette, és nem is szörnyű állat.
Ilyen sebet csak egy van mi csinál,
Úgy hívják: Bánat
Nem bírta elviselni, s kitépte testéből.
Nem halt bele, és a fájdalom is megszűnt,
De üres maradt belül a szelleme eltűnt.
Az idő gyorsan pörgött mögötte,
Ő csak tartotta szívét, hogy bánatát feledje.
Nem volt egyedül volt még ki szerette.
De szívét többé, vissza nem tehette.
Érzés nélkül, üresesen állt ott,
Tudomást sem véve róla ezzel kiket bántott
Szívéből a fájdalom átszállt annak szívébe,
Kit feledett, mikor azt testéből kitépte.
Arra eszméltem, hogy könny hagyja el arcom.
Bele hull a vízbe, hogy fodrokat kavarjon.
A víz mikor kisimult akkor vettem észre,
Az ismerős arc, önmagam képe.
Hirtelen eszméltem, még föl is ugrottam,
Dühödt ordítással a vizet tapostam.
De szemem valami szokatlant vett észre,
S kérdően néztem az ismeretlen fényre.
Minden lelassult s Ő engem nézett.
Az érzés ismerős volt, valahonnan rémlett.
Magától csak úgy megindult a lábam
Arra vágytam csak, hogy közelebbről lássam.
Mosolygott a szeme, és kinyújtotta kezét,
A szája is mozgott, de csak a csend, ami elért.
Oly közel volt, hozzám mégsem értem el,
S valami régi jött elő, és ébresztett újra fel.
Fölébredt lelkemben a szendergő fenevad.
Új érzéseimtől morogva felriadt.
Éles körmét a szívembe marta,
Emlékeztetvén az elmúlt hónapokra.
Régóta volt ő mélyre eltemetve.
Szárnyaló lelkem bebörtönözte.
S hogy most börtöne széthasadt,
Felszínre jött a vérengző fenevad.
Testem lassan, lassan zuhan hátra,
Tompa puffanással hull alá a sárba.
Szemem még látja figyelő arcod,
De a bestia fed rá végül, éjsötét fátyolt.
Lélegzek, de már érzem halott vagyok.
Megtiportak az elmúlt hónapok.
Szívem még él, de szemeimnek fénye,
Őrjöngő fenevadnak tompa tükörképe.
Az otthon messze van, de a pihenés közel.
Bárcsak lenne még egy éjszakám!
Farkas-szememnek add vissza régi fényét!
Hát keresd őket! És találd meg bennük,
A szörny szépségét!
Lélegzek, de már érzem halott vagyok.
Megtiportak az elmúlt hónapok.
Szívem még él, de szemeimnek fénye,
Őrjöngő fenevadnak tompa tükörképe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése