I wish I could do it..

Őrült vagyok, valaki ezt mondja rám. De a világ tesz ilyenné. Nem az én hibám. Ölj meg, hajóm süllyeszd el az előítélet tengerén, és ne tudd meg azt, hogy nem vagy más, csak ugyanolyan, mint én...

Annyira nem értem én az embereket... nem értem mért kell lenézni a másikat vagy esetlegesen megvetni..  csak mert nem olyan mint a többiek..így is elég kellemetlenül érzem magam amiatt ahogy élnem kell :/ és ezt az emberek még jobban megnehezítik... sajnos :/

Olyan rossz érzés mikor kimész az utcára és már azonnal lenéző tekintetekbe ütközöl.. annál még a semmit mondó közöny is jobb lenne.. vagy a másik mikor sajnálkoznak úúúú ... nagyon rossz ezt így nehéz leírni megérteni meg még nehezebb.

Sokszor olyan érzésem van mikor egy közösségbe "megyek" hogy "basszus valami rosszat tettem" és ilyen bűntudat fog el a semmiért csak mert úgy viselkednek velem mintha valami földönkívüli lennék csak azért mert mozgássérült vagyok.. de én nem akartam ilyen lenni, nem akartam ezt, nem én választottam ezt az utat sajnos..pedig ez csak egy dolog de ettől függetlenül én ugyanolyan vagyok mint bárki más, ugyanolyan dolgokat szeretek mint a nagy többség csak épp az életvitelem más. 

És igen én is szeretnék egészséges lenni, szeretnék felállni a székből..szeretnék sétálni, odamenni ahová és amikor akarok... nem mindig másokra utalva élni... szeretnék buszozni.. vagy egyszerűen lépcsőzni.. ez hülyén hangzik de mégis.... és szeretném ha visszakapnám a régi életem.

És ezeket a dolgokat sajnos csak erősítik bennem az emberek és én egyre mélyebben érzem magam.. olyan ez mintha egy darab kavics lennék és behajítanának a vízbe és csak süllyedek süllyedek.. és még látom a napsugarat átszűrődni a víz felszínén de ahogy egyre mélyebbre kerülök úgy halványul el a fény is..

és emiatt az egész miatt kisebbrendűség érzésem van hogy én kevesebb vagyok másoknál, mert ezt éreztetik velem.. és jóó a barátaim persze mondják hogy ez nem így van  meg persze már javult is kicsit az állapotomstbstb én meg csak rábólintok "hm oké" de akkor is ezt érzem.. 

Már kedvem sincs kimozdulni emberek közé pedig milyen szépen süt a nap...

Olyan rossz ez.. de persze én nem haragszok senkire meg semmi rosszindulat nincs bennem senki iránt, hiszen megértem  őket ..csak még is rosszul esik..de ez van majd egyszer jobb lesz minden.. remélem vagyis bízok benne. 

Puddle Reflection

Kit szerettem most mind itt hagyott,
Nem fénylenek már úgy a csillagok.
Napjaim sötétek, mint a fénytelen éjszaka,
Csak a harag maradt, mi a lelkemet mardossa.

Széttárt kézzel, és szememben vad fénnyel,

Vadul keresem a bűnöst ki ezért majd felel.

Haragvó lelkem oly nehéz teher,

Törékeny testem nem is bírta el.

Szakadó esőben, egy pocsolyában térdelek,
Erőtlen testemen az eső csak pereg.
A lecsorgó cseppek mind úgy fénylenek,
Mintha így hagyná el lelkem elázott testemet.

A fenevad, mintha most magamra hagyna,

Köröttem a világ, most más arcát mutatja.

Minden sötét és eltűntek a hangok,

Egyedül vagyok, egyedül vagyok.

Tudattalanul nézek az alattam lévő vízre,
Egy képet mutat, mit eddig nem vettem észre.
Egy ifjú áll ott… Oly ismerős a képe.
Szótlanul áll ott, s kezében a szíve.

Ketté van hasadva, mintha széjjeltépték volna.

Iszonyú sebek tátongnganak rajta.

De nem fegyver ejtette, és nem is szörnyű állat.

Ilyen sebet csak egy van mi csinál,

Úgy hívják: Bánat

Szörnyű volt a fájdalom szinte már őrjítő,
Nem bírta elviselni, s kitépte testéből.
Nem halt bele, és a fájdalom is megszűnt,
De üres maradt belül a szelleme eltűnt.

Az idő gyorsan pörgött mögötte,

Ő csak tartotta szívét, hogy bánatát feledje.

Nem volt egyedül volt még ki szerette.

De szívét többé, vissza nem tehette.

Érzés nélkül, üresesen állt ott,
Tudomást sem véve róla ezzel kiket bántott
Szívéből a fájdalom átszállt annak szívébe,
Kit feledett, mikor azt testéből kitépte. 

Arra eszméltem, hogy könny hagyja el arcom.

Bele hull a vízbe, hogy fodrokat kavarjon.

A víz mikor kisimult akkor vettem észre,

Az ismerős arc, önmagam képe.

Hirtelen eszméltem, még föl is ugrottam,
Dühödt ordítással a vizet tapostam.
De szemem valami szokatlant vett észre,
S kérdően néztem az ismeretlen fényre.

Minden lelassult s Ő engem nézett.

Az érzés ismerős volt, valahonnan rémlett.

Magától csak úgy megindult a lábam

Arra vágytam csak, hogy közelebbről lássam.

Mosolygott a szeme, és kinyújtotta kezét,
A szája is mozgott, de csak a csend, ami elért.
Oly közel volt, hozzám mégsem értem el,
S valami régi jött elő, és ébresztett újra fel.

Fölébredt lelkemben a szendergő fenevad.

Új érzéseimtől morogva felriadt.

Éles körmét a szívembe marta,

Emlékeztetvén az elmúlt hónapokra.

Régóta volt ő mélyre eltemetve.
Szárnyaló lelkem bebörtönözte.
S hogy most börtöne széthasadt,
Felszínre jött a vérengző fenevad.

Testem lassan, lassan zuhan hátra,

Tompa puffanással hull alá a sárba.

Szemem még látja figyelő arcod,

De a bestia fed rá végül, éjsötét fátyolt.

Lélegzek, de már érzem halott vagyok.
Megtiportak az elmúlt hónapok.
Szívem még él, de szemeimnek fénye,
Őrjöngő fenevadnak tompa tükörképe.

Az otthon messze van, de a pihenés közel.

Bárcsak lenne még egy éjszakám!

Farkas-szememnek add vissza régi fényét!

Hát keresd őket! És találd meg bennük,

A szörny szépségét!

Lélegzek, de már érzem halott vagyok.
Megtiportak az elmúlt hónapok.
Szívem még él, de szemeimnek fénye,
Őrjöngő fenevadnak tompa tükörképe.