Szeretném hogy megértsenek, hogy elfogadjanak így ahogy vagyok.Igaz én magamat sem tudom elfogadni. De max csak annyit fognak fel hogy ez beteg.. pff...IGEN BETEG VAGYOK- BORDERLINE-.. és ez nem múlik el az egyik napról a másikra mert ez nem egy megfázás. Sajnálom hogy ilyen vagyok, és hogy mindenkinek csak gondot okozok, és hogy nem tudom megértetni magam másokkal, és azt is sajnálom hogy emiatt rossz érzést keltek, igazán sajnálom. És azt is hogy ellentétes dolgokat írok most le de ezek így jönnek..
This is what happens
when you leave me in the dark.
This is what happens
when you don't finish what you start.
This is what happens
when you don't pick up the phone.
This is what happens
when I get left alone.
Tudom hogy ezt így senki sem érti meg továbbra sem (most lehet szemétség) de nem érdekel. És most jöhet az hogy "de ne légy hülye! ne csináld ezt!, erősnek kell lenned és kitartás!" meg az efféle cselekedj már helyesen mondatok. De mi van akkor ha nekem ez a helyes?? persze tudom hogy nem normális megoldás de ha nekem így jó?? Ettől máris beskatulyáznak a "hülyék táborába"?! A válasz igen. Sebaj nekem így JÓ. Sosem voltam normális, sosem volt normális életem akkor mért várják el hogy 1-1 adott dologra normálisan reagáljak és normális megoldást találjak a problémákra?...
Kezdem unni hogy minden tettemet meg kell magyaráznom.. mért akadtál ki? mért csináltad ezt? mért sírsz? mért nem mozdulsz ki egy kicsit? MERT CSAK .. a válaszom, vagy pedig kitalálok valamit ami persze szintén egy gyenge indok de legalább békén hagynak.
Néha csak ugy elbújnék oda ahol nem kell értelmetlen kérdésekre válaszolnom, ahol nem bántok meg senkit. Fogalmazhatok úgy is hogy szívesen bújnék el az élet elől.
És még mindig fájok.. sebaj majd elmúlik ahogy minden :) Most kezdek jól lenni.. bevallom már jó ideje kezdtem írni ezt a bejegyzést akkor egészen nagyon rosszul éreztem magam.. de most megin kezdek jobban lenni. Ebben a rohadt betegségben az egyik legrosszabb dolog ez az állandó hangulatváltozás egyik percben happy aztán sad... fúú nagyon utálom. Az üresség érzését meg lehet szokni.. a fájdalomhoz is hozzá lehet szokni.. a falcolás kell hogy tovább bírjam.. de ez ez nehéz. És persze azok a gondolatok amiket megpróbálok elrejteni vagy tagadni magamban. De mindig előjönnek. Sajnálom azokat az embereket akik "ismernek".. mert sosem fognak igazán megismerni, de minek is mikor nincsenek igaz barátaim.. senkit sem érdeklek igazán, és ha egyszer csak úgy hirtelen eltűnnek akkor senki nem emlékezne rám.
Ez a bejegyzés ismét csak nagyon összevisszára sikeredik úgy érzem. De most a gondolatok is így járnak a fejemben. És az a legrosszabb hogy nem tudok ellene mit tenni. És senki sem tud segíteni. Bár lehet nem is akarnak. Mindegy. Lényegtelen.
Most eszembejutott pár kérdés amit így fel szoktak tenni nekem az emberek ha esetleg eljut a kapcsolatunk olyan szintre hogy merek a dolgokról beszélni.
Pl: Miért vagy beteg?Mikor lettél beteg? Mitől lettél beteg? és a többi "idióta"-bocsánat- kérdés. Válaszom: A jóég tudja..mikor miért mitől..? nem tudom, csak annyit hogy mindig volt vmi problémám kiskoromtól kezdve, nem is emlékszek arra mikor voltam jól! :/ Szánalmas tudom.. de már lassan 11 éve járok dilidokihoz.. kisebb nagyobb kihagyásokkal. Vannak bizonyos töréspontok az életemben ami minderre rátett 1-1 lapáttal pl: a fater.. anya halála..az hogy mozgássérült lettem.. de konkrét időpontot nem tudnék mondani amikortól minden rossz lett.. hmm vagyis de.. mikor megszülettem.
A BPD-t kb 1 éve diagnosztizálták eddig "csak" depressziós voltam. Lehet ettől rosszabb?? Nem hiszem.. de "értelmet" nyert minden érzésem és szenvedésem mióta tudom, persze ez rossz szó rá, de tudom hogy milyen betegségem van. Ellenben a környezetem nem érti ezt és csak annyit fognak fel továbbra is "vmi depis gyerek" vagy épp azt hogy "emós" (megjegyzem ez a kedvencem^^). Holott ez cseppet összetettebb a depressziónál. Most megpróbálom leírni mi az amit érzek. Persze ezeket nem mindig és nem is egyszerre de elég sűrűn és néha már már beleőrülök a gondolatokba.. (ekkor nyúlok a penge után). Remélem kicsit összeszedettebb képet tudnak így alkotni velem kapcsolatban az emberek. Mert így csak azt látják hogy befordulok és akkor mindenki hagyjon békén. Közben meg iszonyú dolgok játszódnak le bennem, amiről nem jó beszélni, és félek is hogy elkönyvelnek bolondnak..
Íme ÉN:
Szeretném önmagam megsebezni.
Félek egy erős személyes kapcsolatba belemenni.
Gyakran tartok valakit nagyszerű személynek, de utána csalódok benne.
Gyakran csalódom az emberekben.
Úgy érzem nem tudok zöldágra vergődni az élettel.
Messzinek tűnik az az idő, amikor magam boldognak éreztem.
Belül üresnek érzem magam.
Az a benyomásom, hogy az életem irányítás alól kiesett.
Gyakran érzem magam egyedül.
Nem az az ember vagyok aki szerettem volna lenni.
Minden újtól félek.
Nehezemre esik, hogy dolgokra emlékezzem.
Nehezemre esik döntéseket hozni.
Olyan érzésem van, mintha egy fal venne körül.
Gyakran nem vagyok benne biztos ki is vagyok.
Félek a jövőtől.
Néha olyan érzésem van, hogy szétesek.
Néha félek attól, hogy a nyilvánosság előtt esek szét.
Soha sem értem el annyit, mint amennyit elérhettem volna.
Olyan, mintha egy szerepet játszanék, s közben figyelném magam.
A családomnak jobb lenne nélkülem.
Egyre többször gondolok arra, hogy mindenhol a rövidebbet húzom.
Nem tudom megmondani mi az amit legközelebb tenni fogok.
Senki sem szeret.
Nem tudom megkülönböztetni mi az ami tényleg megtörtént és mi az amit csak bebeszéltem magamnak.
Az emberek úgy bánnak velem, mint egy tárggyal.
Néha különös dolgok járnak a fejemben, és nem tudok megszabadulni tőlük.
Az a benyomásom, hogy az életem reménytelen.
Nem tisztelem önmagam.
Mintha ködben élnék.
Vesztes vagyok.
Félek felelősséget vállalni mások iránt.
Az az érzésem, hogy nincs rám szükség.
Nincsenek valódi barátaim.
Az az érzésem, hogy a saját életem nem tartom a kezemben.
Nem érzem magam jól tömegben (mozi,vásárlás).
Nehezemre esik barátságokat kötni.
Túl késő megpróbálni önálló személlyé válni.
Nehéz nyugton lennem és lazitanom.
Az az érzésem, mintha más emberek olvasnának bennem, mint egy nyitott könyvben.
Gyakran az az érzésem, hogy valami történni fog.
Halálgondolatok.
Nehezemre esik barátságokat fenntartani.
Utálom magam.
Gyakran kerültem szexuális kapcsolatba emberekkel, akik semmit sem jelentenek.
Félek széles utakon, tereken.
Néha csak azért beszélek, hogy megbizonyosodjam, létezek.
Gyakran nem vagyok önmagam.
Soha sem érzem azt hogy valahová tartozom.
A testem a börtön
A lelkem a fogoly
Magányos zárkámban
Társam egy sikoly.
Kínzó rémálmaim bilincse gyötör
Láncbavert lelkemnek a fájdalom gyönyör.
Ha húsomat letépve leráznám a láncot
Szabad gondolatok járhatnak örömtáncot.
Adj nekem reményt és én alapot öntök
Börtönöm ajtaján könnyebben kitörök.
Szégyen és Bűntudat menjetek fussatok!
A halált keressétek s mondjátok hol vagyok...
